A blog legelső bejegyzése előtt megfogadtam, hogy nem fogok „szívecske+szivárvány+minden olyan boldog” képet festeni az életemről. A bejegyzéseim szigorúan a pillanat hevének élnek, így benne van minden örömteli élmény, eufória, borzalom és iszonyú fájdalom. Mert ez az élet a kontrasztok élete, én pedig egy életművész lettem ezalatt a másfél év alatt.
Most eljött a tűnődések és ok-okozat keresések időszaka. Itt ülök a kórházi ágyamon (hát hol máshol is lehetnék…), és most valóban fáj. Nem az fáj igazán, ami nincs, a régi lábam hiánya. (Ővele már régen elbúcsúztunk, és szeretettel váltunk el.) A robotemberré válás első fázisa egyelőre nyomasztóan lassú, hiába próbálom felgyorsítani vagy valamivel megkönnyíteni a folyamatot (kondi, torna, egészségesebb étrend, csonkmasszázs, bőrápolás), mintha valami szándékosan visszanyomna a kis vackomba, hogy „nyugi, maradj ahol vagy, ne pattogj annyit.”. De egy energiával teli fiatalt nem lehet így lenyugtatni.
Amikor az ember huzamosabb ideig, vagy szakaszosan kórházba kényszerül, kicsit megszűnik a realitás érzéke, és időnként vándor galambbá válik. Nem tudja eldönteni, hova is tart éppen, vagy még fontosabb: honnan jön. Azt tudnám rá mondani:az otthontalanság érzése. Újra és újra felkapja és összecsomagolja a motyóját, hogy hazamenjen, és rá pár napra, hétre, hónapra visszajöjjön. Vajon meddig tart ez a lélektipró vándorlás? Nem merem számolni vissza a napokat(heteket?), mert rettegek az újabb kudarcélménytől, az egész őszi szemeszterem erről szólt, és majdnem minden tárgyamat elbuktam az egyetemen (ismét).
Kénytelen vagyok erős lenni. Mindig van olyan ismerős, aki (hitetlenül vagy csodálattal, nem tudom eldönteni) kérdezi tőlem, hogy: „Te hogy tudsz ilyen erős lenni?” Általában egy mosoly kíséretében azt felelem, hogy nincs más választásom. Most van az a helyzet, amikor minden kitartásomat össze kell szednem. Hányszor mondhattam én ezt már? Most nagyon nehéz, de rá két napra: hopp, most még annál is nehezebb. Oké, akkor hova is tart ez az exponenciális? Mert elég félelmetes, hogy nincs maximuma.
Holnap ugyanígy ismét felkelek, ahogy ma, ismét felveszem a lábam, ismét erőt veszek magamon. 22 éves vagyok, nem nyugdíjas 60 éves. Még élni akarok, nem egy év, két év múlva, hanem most.
Uff- Réka
