„Egyszer majd nagy ember leszek, akire mások felnéznek, akiből erőt merítenek!” – részlet a 2010-es naplóbejegyzéseimből.
Amiért ma leültem a gép elé az az, hogy köszönetet akarok mondani Nektek. Köszönöm mindazoknak, akik támogatnak minden nap! Látszatra erősnek tűnhetek, és valóban annak is tartom magam. De időnként én is megfáradok, sőt sokszor mélypontra kényszerülök. Másfél éve szembenéztem a halállal, én nem akartam, mégis találkoztunk félúton. Tudtam, hogy itt nem lehet vége, nekem nem ez a sorsom.
Minden nap érzem azt, hogy milyen áldás újra az élők között lenni. Időnként kezembe kerülnek a régi, két lábú képeim és jól esik nosztalgiázni. Szeretem, hogy ilyen sok évet kaptam(21-et egészen pontosan), amit bármiféle korlát nélkül élhettem. Ehhez a letisztult gondolathoz keserves és kínzó napok, hetek kellettek. És már nem bánok semmit, mert minden hullámvölgy később értelmet nyer. Ahogy halad előre az idő, egyre több szálkától szabadulok meg.
Fotó: Csepi Photography, 2012 tavasz
Szeretek itt lenni, köztetek, értetek. Ha már van valaki, aki e blogbejegyzések miatt változtatott valamit az életén pozitív irányban, akkor azt mondhatom,hogy elértem a célom. Hamarosan pedig kiteljesedik a blogom, és egy nagyon design-dús felületen tudtok követni, jobban, mint eddig.
Megyek, feltöltöm a lábam, mert már csipog. 😀
Réka
