2018. október 6, szombat reggel 7.
Fél órával hamarabb kelek, mint az ébresztőm, gyorsan felülök az ágyra és kidörzsölöm az álmot a szememből. Hol vagyok, milyen nap van ma? Jön a felismerés: TE.JÓ.ÉG…
Ma lesz életem egyik legnagyobb mérföldköve, ma állok rajthoz, ma ér célba mindaz, amiről 4 éve álmodoztam.
Pár óra múlva már a futólábat szerelem át a hétköznapi helyére, ideges, de annál határozottabb kézmozdulatokkal applikálom az adaptert a tokhoz. Közben gondolatban el is beszélgetek vele, hogy: Hé, Te, Tok! Le ne merj esni rólam, ma légyszíves maradj a helyeden hogy átadhassam magamat az élménynek.
Talpra állok, ugrálok párat, mint egy kisnyuszi, bemelegítek, körbenézek. A Suhanj egyenpólók mindenhol kéken világítanak, csupa mosolygós ember, csupa szív csapat, milyen régóta várok arra, hogy Veletek futhassak!
Elindulunk a rajthoz, mellettem jönnek a Fodisz-osok, egy kisfiú rámvigyorog és megfogja a kezem, együtt masírozunk. Létezik ez? Tényleg valóság, ami most történik? Média csapatok rohamoznak meg, értelmes kérdéseket tesznek fel, amire nagy izgatottságomban értelmetlen válaszokat adok. Mindegy, engem más érdekel.
(Fotó: Abai Róbert)
3, 2, 1 …Rajt!
Elindulunk és már nem jut eszembe a baleset, nem gondolok a fájdalmakra. Ami van, az a tiszta élvezet, a szabadság élvezete. Újra két erős, egészséges lábam van, megállíthatatlan vagyok! És hogy ezt megoszthatom Veletek, ez leírhatatlan.
Túl gyorsan végetér az 500 méter, ölelkezünk, pacsizunk. Leülök a sátornál és érzem, hogy van még bennem kraft. Utánaérdeklődök, azt mondják, hogy egy óra múlva jön a 2,3 km-es táv. Mi legyen, benevezzek? A műszerészek szerint max 100-200 métert futhatok, most még túl korai lenne a hosszabb táv. Ott van a folyton csúszkáló tok problémája is, ami könnyen feladhatja a küzdelmet a táv felénél. És ennek tetejében még csak egy hete futok, megállás nélkül eddig maximum 600 méter sikerült elérnem, azt is totyogósan. Pontosan tisztában vagyok a rizikóval és az ellenérvek végtelen listájával, de belülről feszít egy hatalmas energia, ami nem hagyja, hogy a fenekemen maradjak.
Ha most nem indulok, akkor mikor? Mi, emberek sokszor szeretjük áltatni magunkat azzal az illúzióval, hogy még nem vagyok kész, még nincs elég pénzem, még kicsit le kéne fogynom, bla bla bla. Szerintem mindig készen állunk, mindenre.
Élesben akarom tesztelni a határaimat, tudni akarom, mire vagyok képes, ez jár a fejemben, amikor leadjuk a nevezésünket.
Iszonyúan élvezem, ami velünk történik. Elrajtolunk, Andris és Eszti jönnek velem, mellettem futnak, figyelnek, hogy én magamra tudjak koncentrálni és ne az előttem ugrándozó kissebbekre. A futólábas futás elképesztően éber koncentrációt igényel, minden rezdüléssel át kell magamat adnom a mozdulatoknak, ha elkalandoznak a gondolataim, máris csetlek-botlok. Nincs lehetőségem kiesni a flow-ból 🙂
A táv felénél a kisláb elkezd izzadni és csúszkálni, az az érzésem, hogy bármelyik percben elhagyhatom… Jajj. Párszor kénytelen vagyok megállni egy lélegzetvételre, az utolsó 800 méter pedig kifejezetten bizonytalan és fájdalmas. A lábam kezd használhatatlanná válni, csak még egy kicsit, tovább!
Egyre több szurkolót hallok a távolból, egyre több a hajrá, látom az együttérző tekinteteket és ez erőt ad, hogy végigcsináljam. A hétköznapokban sokszor kiakadok, amikor nem szuperál a lábam úgy, ahogy én akarom, de most fejben eldöntöm, hogy elengedem a mérgem és inkább a megoldáskeresésre koncentrálok. Közben tartom a tempót, nem állok meg.
Nem tudom megmagyarázni, hogyan, de minden sikerül. Az utolsó 100 métert meghúzzuk, beérünk a célba. Újra érzem a hasfalamat, a dobhártyámat, a tüdőm majd kiesik a helyéről. Mennyire hiányzott ez az egész, te jó ég! Összeborulunk és csendesen sírunk.
Hogyan tovább? Egy hét felkészülés alatt eljutottam a 2,3 km-ig, el sem tudom képzelni, milyen kalandok várnak még rám 😀 A következő lépés az, hogy tökéletesítjük a tokot, a futó alkatrészeket. A technikámon kell még sokat dolgoznom, az alapok számomra nagyon fontosak. A további tervekről meg jönnek majd úgy is a posztok, ne menjetek sehova! (kaccs)
Pupi, Szélvész Réka
Köszönöm Nektek Eszter és Andris, hogy velem voltatok, szuper Guide-ok vagytok! YEY!
Köszönöm a Suhanj Alapítványnak, hogy egy fantasztikus közösség tagjává válhattam!
Köszönöm az Ottobock Hungáriának, hogy lehetővé tette számomra a futás örömét.
Köszönöm a szeretteimnek és a családomnak, hogy mindenben támogatnak és századszorra is összekaparnak, ha elesnék.
Köszönöm Neked, Salamon Szandi, hogy a csapat lelkeként mindent megteszel, hogy jól tudjuk magunkat érezni és a mosolyoddal szebbé teszed a napunkat.
