Létezik egy ilyen fura dolog, amit úgy hívunk, hogy az elengedés paradoxonja.
Minél jobban rágörcsölsz egy álmodra, annál távolabb kerül tőled. És minél inkább elengeded és rábízod a kimentelét a náladnál nagyobb erőkre, annál jobban fog hozzád visszatalálni.
Sokáig azt hittem, hogy elengedni fontos dolgokat gyengeség, amit csak azok csinálnak, akik a könnyebb utat választják. Mégis hogyan lehet hagyni valamit elúszni és feladni a küzdelmet? Pont akkor, amikor már annyi munka van a hátad mögött. Mi ez, ha nem gyáva menekülés?
Ez a négy év volt életem legjobb és legfurfangosabb tanítómestere. Amikor már azt hittem, célba érek és jöhet a futóláb, mindig kaptam egy-két jókora kihívást, aminek egyáltalán nem értettem a miértjét.
Aztán jött egy június, bevackoltam magam az ablakomba, zöld teát szürcsölve bámultam az ideges utcai járókelőket, ahogy az esővel küzdenek. A mai napig nem tudom, hogy a francba tudtam az eső és a futóláb között párhuzamot találni, de egyszer csak megvilágosodtam. Elegem lett a görcsösségből, az idegességből, a türelmetlenségből. Valami sztoikus múzsa szállhatott meg, vagy mifene, és kirajzolódott a fejemben egy mondat:
Megengedem, hogy minden olyan legyen, amilyen.
Varázserejű mondat, tetoválásként is végezhetnék.
A valódi elengedés nem beletörődés, nem elmenekülés, nem önámítás, nem a gyávák sportja, ezt kellett megértenem. Az elengedés erőfeszítés nélküli, feltétel nélküli szeretet. Amikor megengedem magamnak, hogy az áhított vágyaim elmenjenek mellettem mert nélkülük is teljes a mostom. Ehhez bátorság kell, jó nagy adag.
Na és itt jön a paradoxon! Az ablakban ücsörgés után pár héttel csörög a telefonom. Meghívtak Berlinbe egy futó edzőtáborba. Bamm! Elengedtem és ezután rámtalált.
Kimondhatatlanul boldog vagyok, teli izgalommal és szinte el sem hiszem, hogy ez a lehetőség megtalált!
Köszönöm az Ottobock Hungáriának, hogy lehetővé teszi a részvételemet a Running Clinic-en.
Izgatott Réka
