Amióta másfél lábbal alszom el, és kelek fel, sokkal érzelem dúsabb a világ. Minden behatás jóval erősebben érint, mint korábban, pozitív és negatív velejáróival együtt. Csodálatos, hogy már nem zsörtölődöm azon, ha dugóba keveredek, ha nincs kész határidőre a beadandó, mert már nem ezek jelentik számomra az igazi kihívásokat (ajjaj, remélem a tanáraim nem olvassák a blogot =D). Mosolygok felettük, és a méreg evés helyett egy zöld tea kíséretében normális tempóban, stressz nélkül látom el a mindennapi feladataimat.
Egyik este lefekvés előtt rátaláltam a gépemen egy rejtett kis zugra, telis-tele régi gimis fotókkal. Produktív évek vannak a hátam mögött, röplabda, foci, íjászat, kosárlabda, szinte mindenbe belekóstoltam…És a futás…Itt viszont megrekedtem. Elkezdtem felidézni az érzést, hogy régen milyen szélsebességgel száguldoztam. Ültem a laptop felett, percekig kutattam a fejemben, és ledöbbentem. Nem tudom felidézni… De hisz még csak egy év telt el, na ugorjunk neki még egyszer…
…És ahányszor csak megpróbáltam, újabb és újabb fájdalmat okoztam magamnak.
Már nem tudom, milyen érzés futni. Nagyon nagy súlya van ezeknek a szavaknak. Már nem tudom, milyen érzés.
Aki ismer, tudja, hogy mennyire mozgásigényes személy vagyok, akiben időnként a mozgás hiánya komolyan felgyülemlik, gyakran mélypontok kíséretében.
Ürességgel a szívemben aludtam el, mintha abban bíztam volna, hogy holnapra egy futó térdizülettel, és ami még fontosabb: egy személyre szabott, minimális fájdalmat okozó tokkal ébredek fel az ágyamban. Mondanom sem kell, hogy nem így lett.
[Az tény, hogy az emberi test nem úgy lett kitalálva, hogy a testsúlyunk felét a talpunk helyett az ülőcsontunkra helyezzük át. Comb amputáltként ez az a feltámasztási pont, amin reggeltől estig támaszkodok. Ha dinamikusabban megyek a lábbal, az erőhatások és a súrlódások még intenzívebben érintik a kislábam. Ezért nehéz (főként) megtalálni azt az aranyközéputat, ami lehetővé teszi, hogy még az unokáim után is szaladgálni tudjak.]
A másnapom arról szólt, hogy tengődtem és fájlaltam valamit, ami kivételesen nem fizikai fájdalom volt. És ahogy ez lenni szokott, mindig a legnehezebb pillanatainkban érkezik az a jel, vagy személy, aki visszarángat minket a valóságba.
Nekem ez a csoda egy álom formájában jött el. Egy stadionban voltam, a nézőközönség tele volt ismerősökkel. A sötétben ültem a stadion közepén egy kerekesszékben, és képtelen voltam megmozdulni. Csak sírtam, és mártírhoz hűen sajnáltattam magam. Lepillantottam a lábaimra, és végre nem a csonkot láttam, hanem helyette valami fekete karbonszálas, titánium ötvözet térdszerkezetet. Lássuk mi lesz ebből! Megmarkoltam a szék két oldalát, talpra álltam. Az érzés messze felülmúlt minden eddigit. Hirtelen kigyúlt minden fény a stadionban, a hangzavar egyre emelkedett. Nem kellett összeszednem a bátorságomat, mert az természetesen jött, valahogy a térd és én abban a percben egyek voltunk, és ez belül végtelen nyugalommal járt át. Elindultam a semmibe! A semmi pedig futópályává alakult, arra kanyarodott, amerre én szökelltem. Gyorsítottam a tempót, zakatolt a tüdőm megint, lüktetett a halántékom, ahogy régen, és a szívem hatalmasakat lökött. A közönség őrjöngött és felállva tapsolt, én pedig a boldogságtól hatalmas könnyekben törtem ki, és felébredtem.
Pont akkor, amikor már kezdtem lemondani róla. Ezt hívom én tökéletes időzítésnek! =D
Nyáron készült a kép, akkor 100%-ig biztos voltam, hogy újra elkezdek futni, hál’Istennek, most ismét visszataláltam erre az útra, ami már csak felfele vezethet! Talán tavasszal már elkezdhetem.
FUTÁSHOZ KÉÉÉ-SZÜÜÜLJ!
Réka
