A székely felmegy a hegyre, hogy beszéljen Istenével. Elpanaszolja neki, milyen rosszul megy a sora, hogy olyan nagy keresztet kapott, amit már nem bír elviselni.
Isten így szól: -Jól van, te Székely, akkor keresd fel a templom melletti kertemet, ott találsz még sok keresztet, válassz magadnak egy másikat.
Le is megy a székely a kertbe, nézegeti a nagyobbnál nagyobbakat, és megpillant egy kicsi keresztet a sarokban. Felveszi a hátára, viszi az Isten elé, hogy ő ezt választotta a régi helyett.
Isten végül csak ennyit felel: – Menj, Székely, vidd magaddal a keresztet, és tudd meg, hogy a sajátodat választottad ki mind közül.
Amikor apukám ezt a történetet mesélte, épp egy jó vidéki marhapörkölt rotyogott az üstben. Körbeültük a tüzet a családdal és barátokkal,egy ízletes vörösbor társaságában mindenki elmesélt egy kis történetet. A baleset előtt egy héttel voltunk, felhőtlen boldogságban úsztunk. Ez a kismese lépten-nyomon végígkíséri azóta az életem. Nemrég történt, hogy egy egyoldali lábszáramputált panaszkodott nekem folyamatosan az ő helyzetéről. Nem szóltam semmit, nem akartam konfliktust, de neki megmaradt mindkét térde!!! Mindent megtud (meg fog tudni) csinálni! Elkámpicsorodtam, leballagtam (de inkább lebicegtem) orrlógatva a kórházi büféhez. Nagyon bosszús voltam, mert úrrá lett rajtam megint a hiány érzése. Rettentően hiányzott a térdem, az egyetlen megmaradt ép térdem sem ép, az is kapott a sérülésekből. Aztán begurult mellém egy gerincben sérült ember, és legszívesebben arcon csaptam volna magam. Tulajdonképpen mi a fene bajom van nekem? Fel tudok kelni, járni, mobilis vagyok és legfőképp élek. Majd szerzek egy jó térdet, megtanulom használni és jól összeszokunk. Nyugalom.
Annyira sok fejlődést érzek az elmúlt egy évben, hogy hülyeség lenne most, vagy bármikor feladni. Megtorpanni lehet és meg is engedett, hisz a siker és a kudarc együtt jár, és elválaszthatatlanok egymástól. Minden sikeremben benne él egy kicsi kudarc (végre az első lépéseket teszem meg műlábbal, sikerült talpra állnom, de sejtem már a korlátaimat), és a kudarcaimban is ott lapul némi siker (rettentő kényelmetlen a láb, felvérzett a csonk, de legalább már azt is tudom, hogy más tokot kell önteni). Egyedül rajtam múlik, hogy melyik oldaláról közelítem meg a történéseket, a sikert vagy csak a kudarcot látom bennük. Mióta derűlátóbb és pozitívabb életszemléletem van, sokkal könnyebb számomra a világ súlya. Mondhatni, nem érzek semmilyen súlyt. Egyszerűen élvezem a lét súlytalan örömét, kizárom az olyan embereket, akik rosszat akarnak nekem. És csak azoknak adok helyet, akiknek tiszta a tekintetük. Ezáltal gondosan óvom a belsőmet, mert csak úgy tudok másoknak segíteni és erőt adni, ha a lelki világom szilárdan rendben van.
Ma már eljutottam odáig, hogy megszerettem a nekem jutott keresztet, és egyáltalán nem csapásként kezelem. Szeretem azt, hogy ilyen vagyok, hogy velem nem akar senki összeverekedni, mert mégiscsak titánból faragtak. 😉
Végezetül itt egy kis videó, ami engem lenyűgözött. Nem árt hozzá egy magas szintű angol tudás, de talán anélkül is látni, milyen csodálatos személyiség ez a lány, aki betegség miatt lett kétoldali amputált. Respekt.
Szeretettel,
Réka
