Tejóég, hányszor belekezdtem már ebbe a bejegyzésbe. Mindig ki akartam magamból írni a mostani mélypontokat, de sosem tudtam igazán formába önteni a gondolataimat, mint amikor van valami a nyelved hegyén, de nem jut eszedbe. A nehéz idők mindig jönnek és mennek és -ha nem rakom fejben helyre – újra és újra visszajönnek. Ördögi kör. Most legyen vége.
Ebben az évben elmaradt a baleset évfordulójáról a megemlékezésem. Legalábbis írásos formában, ami a legtöbbet szokott ilyenkor nekem segíteni, hogy könnyebben menjen a feldolgozás. Két teljes év már eltelt, durva.
Jelenleg (már több, mint 3 hónapja) nem jó a lábam. Érzem, hogy kifogytam belőle (nem, a fogyás nem jó ám!) és már nem tudom szépen irányítani a lépteimet. A járásom most szaggatott és valóban robotos. Olyan dejavum van, tavaly ilyenkor pontosan ugyanez volt a helyzet. Kezdődött volna az egyetem, ehelyett ott raboskodtam két és fél hónapig a rehabon, hogy sikerüljön valami használható lábat csinálni. Végtelenül elkeserít, hogy minden energiát és a legjobb tudásomat beleadom, és mégsem jutok hatékonyan előre.
Még mindig nem tanultam meg türelmesnek lenni. Még mindig hajt a maximalizmusom? Egyrészt igen, de inkább a dolog mögött az áll, hogy szeretnék újra kecsesen járni, ahogy egy nőhöz illik. Szeretnék újra magassarkút viselni, újra kockahast villantani. Amíg nincs futás, addig nincs, ami igazán motiváljon edzésben. Minden nap egyre szarabb, amikor a Margit sziget előtt elmegyek. Emlékszem arra az eufóriára, amikor Lipcse után napokig, hetekig de még hónapokig is biztosan tudtam, hogy megtaláltam a sorsomat a futásban. Tudtam, hogy a találkozásunk nem a véletlen műve, mert véletlenek nem léteznek. Azóta ez az érzés mintha kezdene fájóan kihűlni. Görcsösen kapaszkodok még érte, minden nap ezzel kelek és fekszem. Még álmomban is csak futok, mint egy bolond.
Van úgy, hogy néha elképesztően sokáig küzdünk valamiért és olyan energiákat mozgatunk meg, amit addig elképzelni sem tudtunk azelőtt. Megtörténhet, hogy mikor elérjük, beteljesül az utunk, de az is könnyen lehet, hogy már kihűlt az addig szívdobogtató érzés.
Melyik legyen? Mi döntünk.
Réka – aki mérgében berakta egy napra a lábát a sarokba.
