Olyan gondolat vagyok, akit szeretettel várnak. A nagy intelligenciából kiszakítok egy darabot magamnak és létrejövök.
Olyan csecsemő vagyok, aki egyszer üvölt, másszor mosolyog és ezt ciklikusan napi százszor eljátssza. A szülők a hajukat tépik. Rajongok az új világért, és a szeretetért, ami körbevesz. Akaratos és életerős vagyok.
Olyan pelenkás vagyok, aki lassan a bilire szokik, emiatt sokszor van hiszti. A hulló őszi faleveleket tartom a legcsodálatosabbnak, ehhez babanyelven visongó ódákat is költök. Időközben két másik baba is kerül a házhoz, akiket a szárnyaim alá veszek testvérekként. Védelmező hőstestvérnő válik belőlem.
Olyan kiscsoportos vagyok, akit a fogócskában senki nem tud elkapni. Én viszont mindenkit utolérek. A fejem búbján egy pálmafára hasonlító copf van, ha elmegyek az ablak alatt, ez a jelzőzászló mutatja, merre járok. Megtanulok pecázni, egyszer egy szerencsétlen snecinek kinyomom a szemét és végignézem a haláltusáját. Azóta nem bántok semmi élőlényt.
Olyan elsős vagyok, akinek nagy a lába, de még inkább a szája. Réka-Békának csúfolnak, én visszacsúfolok. Fiúkkal focizok. Vasat gyűjtünk nagymama rozsdás talicskájában pár forintért. Addig ugrálunk a búzatáblában a tesókkal, amíg a gazdák ki nem kergetnek minket.
Olyan gimis vagyok, aki be van tojva az osztályától. Nem jelentkezek matek órán, pedig a füzetben már rég ott van a megoldás. A sportban otthonosan mozgok, nagyon várom a tesi órákat.
Olyan kezdő-serdülő vagyok, aki nem lázad. És ez nagy baj. Csendesen magamba fordulok és nincs, akivel megbeszéljem a titkaim, pedig ott van két tesó is. Egyedül érzem magam a gondjaimmal, szeretnék megfelelni a tanáraimnak és a szüleimnek. Nem értek semmit a világból.
Olyan nőféleség vagyok, aki nem érzi magát annak. Szorongok sokat, jóóó sokat. Azt kívánom, bár lennék ilyen, meg olyan, de semmiképp nem olyan, mint aki most vagyok. Szerelmes vagyok egy valakibe, aki észre sem vesz.
Olyan végzős vagyok, aki díszpolgára lett a giminek. Akitől mindenki sokat vár. Akinek tudnia kellene, mit kezd az életével. Még sincs gőzöm róla. Mérnöki pályát választok, mert az majd presztízst hoz, meg pénzt. És kérkedhetek majd vele, hogy okos vagyok. Időközben végignézem, hogy a húgom meghal a kórházi ágyon. Nem értek semmit, még mindig semmit.
Olyan egyetemista vagyok, aki élete egyik legszebb 3 évét kollégiumban tölti. Szervezem a kollégista életet, közben szerelmes leszek ismét.
Olyan baleseti sérült vagyok, aki épp most hagyta ott a lábát a műtőasztalon. Nem így terveztem. De legalább örülök, hogy élek, és csak ez számít. Olyan robotlány vagyok, akit időnként sajnáltok. Erre jön a válasz, hogy „nem én soha!”, de azért mégis valahol. Blogolok, hogy könnyebb legyek.
Olyan fiatal felnőtt vagyok, aki a mínuszból próbál egy teljes életet építeni. Kezdem érteni magamat és a világot körülöttem. Immár teszek magasról arra, hogy ki mit gondol rólam vagy elvár tőlem. Kezdem kritikus szemmel figyelni az okénak ítélt társadalmi normákat. Keresgélem a belső hangom.
Dallam az olvasáshoz: ITT
