Az egész „műlábasdi” egy hullámzó vadvíz.
Olyan, mintha el kéne sajátítanom a vadvízi evezést, de senki nem ad hozzá szakirodalmat vagy elsajátítható jegyzetet. Kezdetben a semmiben tapogatózom. Látom az idősebb evezősöket, hogy milyen magas szintre fejlesztették ki a saját technikájukat, ezért én is erőre kapok, szembeszállok az elemekkel. Nem fogom feladni anélkül, hogy meg sem próbáltam. Még náluk is jobb leszek! Aztán elkezdődik az autodidakta tanulás, meg kell tanulnom, hogy néz ki a lapát, hogy fogjam, és hogy melyik az a csónak,ami számomra használható, mert nem létezik ezen a földön két ugyanolyan evezős, sem fizikumban, sem szellemileg. A hullám naponta tucatszor képen töröl és elsodorja a kicsi, esetlen csónakomat, amivel csak épphogy vízre tudtam szállni. Fuldokolok. Majd jön egy csónakkészítő mester és hasonló szakemberek, akik újból ráengednek a vízre. A stégen állva segítenek, ellátnak intelmekkel, helytálló és időnként nem megfelelő tanácsokkal. Már bátrabban indulok, de századszorra is felborulok az apró hibák miatt, amik újonnan jöttek elő, evezés közben.
Elegem van.
Utolsó alkalommal felgyűröm az ingem ujját és szembenézek a nagy feketeséggel, ami az utam végén vár. Elég cudar ez a küzdelem. Hagyom elcsitulni a megszűnni nem akaró elmezajt, úgyis csak akadályoz az előrejutásban. Megálljt parancsolok a degradáló gondolatoknak, elengedem az összes bántó emlékem és végül a jelen pillanat ereje feltölti a testem minden porcikáját apró, elemi mozgásokkal. A csónak ezúttal már stabilan áll, készen a rajthoz, megfeszül a karom, elindulok a vadvízen.
És ha újra felborulnék, legalább már tudom, hogy hol kell javítani a csónakon. Nem a vizet hibáztatom, nem a családomat, nem a kormányt. Nem acsarkodok. Egyedül én vagyok a változásra és annak befogadására képes kicsi mag, amiből majd egy erős, egészséges hajtás fejlődik ki.
Leginkább így tudnám elmagyarázni a helyzetem azoknak, akik nem szenvednek végtaghiányban. Pontosítok, mégsem jó ez a kifejezés, hisz én sem szenvedek. Volt egy idő a kezdetek kezdetén, amikor a fantomoktól és a begyógyszeretett, darabjaira esett énemtől nem láttam tovább, valóban szenvedtem. De a pici csónak elindult minden nap, és ez azóta is így megy.
Amióta egy nagyon magas aktivitást biztosító térdizületre váltottam (pár hónapja), előjöttek a kisebb problémák a tokkal is, amiket a kevesebb használat miatt addig nem vettem észre. A tok a művégtag kulcsa, ami kapcsolódik a kislábamhoz. Az utóbbi hónapok verejtékes munkája mind a tok kialakítására ment el, megjegyezném, hogy nem haszontalanul. Jelen pillanatban sem egyetemen vagyok, hanem a műhelyben és a baleseti osztályon próbálgatom a tok(csónak) határait.
Eljutottam arra a pontra, hogy elfogadtam, hogy a műláb semmiképpen nem lesz soha kényelmes, de a mindennapjaimhoz elegendő lehetőséget biztosíthat. Kényelmes életet már soha nem fogok élni, még egyoldali combamputáltként sem.
Sokszor teszem fel magamnak a kérdést: Mi értelme az életnek, ha ennyi kihívást rak elénk, amit látszólag képtelenek vagyunk meglépni. Aztán rájövök, hogy már meg is válaszoltam a kérdést, mert csak LÁTSZÓLAG képtelenség. Zseniális az érzés, amikor fizikailag és szellemileg is az utolsó energia tartalékaidat éled föl és valahonnan a semmiből tudatosul, hogy sikerült. Minden negatív behatás ellenére is. Az út végén pedig valami azt fogja súgni, hogy „Tessék, Réka, itt a munkád gyümölcse, fogd és vedd el. Megérdemled.”
Egy paradoxonokkal teli időszak margójára.
Robilány
