Emlékszem, kislánykoromban lakott velünk szemben egy bácsi, Anti bácsi. Még férfikora teljében egy mezőgazdasági gép alá került, combtól lefele levitte mindkét lábát. Soha nem viselt műlábakat amikor találkoztunk, és mindig megkérdeztük tőle gyerekként, hogy hol a lába. A mai napig bennem van az a furcsa emlék, amikor kinézek az utcára néző ablakomon, és ott van ő, kerekeszszékben és nem akar kimozdulni a szemközti ház kiskapujából. Soha nem tudta feldolgozni a történteket.
Aztán elkerültem gimnáziumba, egyetemre, és felnőttem úgy, hogy többet ilyen embereket nem láttam. (talán amiatt is, hogy kb sehova nem lehet akadálymentesen bejutni a lépcsők miatt). Ha valaki az osztályból eltörte a karját, nem mertünk hozzászólni, mert nem tudtuk, hogy mit kell mondani. És talán itt volt gond, hogy zárkózott lettem a szegényesebb szociális ingerek miatt és ítélkeztem mindenki felett, aki nem úgy él vagy gondolkodik mint én. Amikor felköltöztem Pestre, megdöbbenve láttam a sok hajléktalant az aluljáróban, felidegesített, ha valaki nem tűzött kokárdát március 15-én, kerültem a melegek társaságát és azt gondoltam: csak én gondolhatom jól, mindenki más…nos, hülye. A szigorú, hagyományos értékrendem börtönében éltem, de akkor még erről nem tudhattam.
Egészen addig láttam így a világot, amíg át nem kerültem abba a csoportba, amire eddig „fogyatékosként” tekintettem. Amikor megtapasztaltam a kívülálló szerepét, egy teljesen új világ tárult fel előttem. Azelőtt képtelen voltam kórházban hosszabb ideig, rosszullét nélkül lenni, mert azt hittem, csak a puszta ottlét megbetegít. Most már nem ijesztő falakat, hanem több ezer emberi történetet látok. És végre nem úgy gondolkodok egy betegről, aki öngyilkos akart lenni, hogy „ez hülye”, hanem pontosan tudom, hogy minden cselekedetnek van egy miértje (valószínűleg nem hobbiból akart véget vetni az életének). Nincs jogom ítélkezni felette a tetteiért, leginkább azért se, mert az az ő élete és nem az enyém, ő dolga, hogy mit akar vele kezdeni. De ha tudok, segítek neki abban, hogy érezze: van, aki megérti őt. Csupán ennyi elég.
A zárkózottság rohadt egy dolog. Leginkább azért, mert a legjobban magunknak ártunk vele és lemaradunk egy csomó jó kapcsolatról, élményről miatta. Amióta Szentesi Éva könyvét olvastam, egy-két új dologban is felnyílt a szemem: csak azért, mert valaki lassan vezet előtted, még nem jelenti azt, hogy béna sofőr, könnyen lehet, hogy egy beteg utast fuvaroz. A hajléktalan bácsikára sem mondható az ki, hogy rossz ember volt és megérdemelten ül most az utcasarkon.
Egyébként sokszor azt veszem észre, hogy akkor tud ítélkezni az ember mások felett, amikor igazából unatkozik, és nem köti le a saját élete eléggé. Ha el lenne foglalva magával, nem jutna se ideje, se energiája másokat rossznak mondani, hisz nem ez lenne a prioritása vagy az örömforrása.
A NYITOTTSÁG a kulcs szerintem, így nagybetűvel. Azt, hogy ennek van-e határa, és az hol van, ezt már mindenki maga dönti el.
Csopaszép, mosolygós napot!
Réka
