Nagy lélegzetvétel, 3, 2, 1. A pulzusom a Garmin szerint 116, és emelkedik. Biztos vagyok benne, hogy ez nem a reptéri túl-túl-túlárazott kávétól van. A gyomrom egészen kicsi, simogatom kicsit és fejben lenyomok egy fél perces „minden rendben van” mantrát, ettől csak még feszültebb leszek.
Nálunk a családunkban nem volt divat repkedni, mi inkább a helyi vízparti házikókban laktunk nyaranta. Reggel és este nagyokat csobbantunk és tucatnyi sült halat megettünk, kánikulában az árnyékban kártyáztunk és bogarakat futtattunk egy összetákolt akadálypályán. Némelyikük kiállt minden próbát, ezért elengedtük.
Csak az utóbbi időben kezdtem el repülni, és ahogy ránézek a naptáramra, ez csak egyre durvább lesz.
Nincs bajom a repüléssel,
csak a felszállással,
a levegőben levéssel
és a landolással vannak gondjaim.
És nem szeretem amikor sok ember kis helyre van bezsúfolva, ilyenkor előbújik belőlem a hagyjatok már békén érzés, csak nem adok hangot neki. A tömeg és én soha nem leszünk jóban.
Gyorsít a gép, bedugulnak a fülek, a testek a székekbe paszírozódnak. Megragadom az ülés karfáját, jó mélyre vájom a körmöm. Némi émelygés és apró halálfélelem közben a gondolataim oda vissza cikáznak.
Az egyértelmű, hogy félek. De mitől is? Attól, hogy lezuhanunk, mint azokban a hatásvadász repülőgép szerencsétlen(ség) filmekben, ahol mindig van egy jóképű férfi és egy tökéletesen begöndörített hajú főszereplő csaj, akikért a néző felsóhajt a stáblista pörgetés közben, hogy „milyen kár értük!”. Közben eszembe jut az a sokat emlegetett adat is, hogy sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy közúti balesetben halunk meg, mint a levegőben. Na igen, ezt alá tudom támasztani.
Ha én ülnék a pilóta ülésen, az nagyon más lenne. Kicsiként sokszor álmodtam azt, hogy vadászpilóta vagyok, mint Anakin Skywalker és ide-oda suhanok a galaxisban. Más vezetni és más tehetetlen utasnak lenni. Nem szeretek rájönni a gyengeségeimre, de néha elkerülhetetlen bevallani magamnak pár hibát. A helyzet az, hogy útálom elveszteni a kontrollt és ezt csak most konstatálom igazán. Nem bírom, ha nem irányíthatok és csak a megfigyelője vagyok az eseményeknek.
Egész életemben éber voltam, tettrekész és dinamikus. Átadni a gyeplőt másoknak, hú ez de nem ment.
A nap besüt az ablakokon, nem tudok nem mosolyogni. Leginkább magamon, hogy megint begörcsölődtem, pedig pont azért ülök ezen a gépen, hogy életem egyik legjobb utazására vigyen Izmirbe. Új kultúrák, új emberek, saját magam új oldalának megismerésére. Azért jövök, hogy relaxáljak és a kicsinyes magyar valóságomat otthon hagyjam.
Befészkelem magam a székembe, lehunyom a szemem és átgondolom, ha én lennék a közhelykirály Coelho, vajon milyen életbölcsességet írnék a papírra. Hmm.
Hagyni kell megtörténni az életet.
Vagy ilyenek.
Megújult Robotlány
(update: Ez volt életem legjobb utazása, szeretlek, Izmir! )
