Megfogadtam magamnak már számtalanszor, hogy a múltat nem istenítem, helyette inkább csendes nosztalgiával gondolok a rég elmúlt csodálatos emlékekre. Haha, bárcsak mindig ez így patentul működne.
Folyamatosan visszatér egy indokolatlanul pofátlan álmom, amitől az éjszakák sokszor (iszonyúan) nehezebbek mostanság. Mindig valami olyan helyzet adódik az álmomban, hogy a régi kollégista vagy a családi légkörben ülök a szeretteimmel és felhőtlen boldogságban úszom, majd miután felállok a székről, meglátom, hogy minkét lábam megvan. Alaposan szemügyre veszem a hús-vér bal lábam, mozgatom, minden életjel működik. Értetlenül nézek másokra, és ők még értetlenebbül néznek vissza rám, nem értik, mi ilyen érdekes, hogy két lábam van. Aztán egyre sötétedik minden, a combomon megjelenik a varrat, és leesik, hogy álmodom. Verejtékben úszva felébredek, és a fejemet a párnába nyomom, mintha így vissza tudnám hozni az álmom.
Nincs helye kertelésnek. Iszonyatos fájdalmat okoz minden ilyen szemét álmom. Nem tudom melyik a rosszabb: ilyet álmodni, vagy a valóságra ébredni. Talán együtt a kettő. Persze még így is büszkén minden nap felkapom a robotlábat, minden nap elindítom a hatalmas küzdelmem az elemekkel szemben. De most a szemét mélypont újra szembe jött velem, és a földbe döngölt, nagyon kegyetlenül. Ott állt felettem, a képembe röhögött, én pedig az önsajnálat legmélyebb bugyraiba süllyedtem. Engedtem minden fájdalmamnak és sérülésemnek, amik elég mély nyomokat hagytak. Hogy lehet, hogy mindenki nagypofájúan fesztiválozik, hegyet mászik, maratonokat fut, strandol és legyint a negyven fokos hőségre?????Én bezzeg, nem merek újra fesztiválra menni (mert a baleset fesztiválról hazajövet történt meg), nem mászok hegyet, mert még csak tesztelés fázisban vagyok az új térdízülettel, nem futhatok, mert még nincs meg a futólábam, strandra nem mehetek a műláb miatt, mert beázik, a negyven fokban meg lehetetlen protézist viselni, a kínok kínját tudnám hasonlítani hozzá. MI A FENE VAN? Mi ez a sok hátrány, ami ilyenkor ott lebeg az ember feje felett? Vagy hogy mért nem vagyok hajlandó megbocsájtani annak az embernek, aki a balesetet okozta, és nyomorékká tett egy teljes életre? Hú, ez most nagyon kijött (A feltétlen megbocsájtás útjára még nem tudtam rálépni).
Visszanéztem a régi fotózásos képeimet, amikor 2014-ben még mint a gumilabda, úgy pattogtam egyik helyről a másikra. Egyetem, kollégiumi élet, szakmai dolgok, önkénteskedés, SPORT, fellépések, és itt még millió tevékenységet fel tudnék sorolni.
Ismét kifejteném, hogy aki azt állítja, hogy mindig boldog, az hazudik. De még mennyire! Én vagyok annak az életszemléletnek a példája, aki a legjobban szeretné a boldog életet habzsolni, többségében nagyon jól is működik. Rájöttem(más korábban is), hogy cseszettül nehéz. Talán jót tesz, hogy kiírom magamból. Nem akarok senki kedves olvasót letargiába taszítani. De ez most kellett. Le kellett írnom, hogy mennyire képlékeny a boldog élet is. Egyik percben itt van velem, másikban egy szempillantás alatt elillan, és megint pofára esek, hogy milyen kiszolgáltatott lettem az előző életemhez képest. Minden ilyen gyenge pillanatomban hiper érzékennyé válok a külvilágra, és az a rengeteg „first world problem” is mind felnagyul, hogy összenyomjon egy pirinyó egérkévé.
Aztán lenyugszom. Nem egykönnyen, az biztos. A fenébe is, nem azért küzdöttem az életemért és a lábamért, hogy itt, a finish-ben csak úgy összezuhanjak. Voltam már eleget mártír és sajnálat tárgya, egy egész termet meg lehetne tölteni az irányomban sajnálkozó emberek gondolataiból.
Pár nap, és eljön a a balesetem első évfordulója. Milyen érdekes ez a szó, hogy GÖDÖR. Nemcsak a lelki katyvaszt szimbolizálja, hanem azt a helyet, ahova az autóval landoltunk. Még mindig érzem a szagát a spiccelő vérnek, és ha becsukom a szemem, ott van a bedarált lábam. Nembaj, ezt is túléltük valahogy. Ahogy a jó székely mondja: Olyan még nem vót, hogy ne lett volna semmi se. Én is ehhez tartom magam, és keserédes búval, sírva vigadva erre fogok egy jó vörösbort meginni július 20-án este. Mert élünk. És csak ez számít.
Elég a gödörből, indulj a fény felé.
Réku
