Kr. e. 49. Január 10. Caesar elveti a kockát és átlépi a Rubikont, ezzel beindít egy brutál nagy csetepatét.
Pedig nem is sokkal előtte még átmeneti nyugi volt a birodalomban. 3 hataloméhes ember, Cézár, Pompeius és Crassus uralkodott, és hogy ne essenek egymás torkának, lebusinesselték maguk között, hogy kinek mi jár. Igen ám, de meghalt Crassus, így két dudás maradt egy csárdában. Pompeius összefogott a szenátussal, nyélbe ütött egy olyan törvényt, amivel kényszerhelyzetbe hozta az ellenfelét: Cézárnak kötelessége Rómában megjelennie a közelgő konzul választáson, ha nem teszi, oda a hatalma. Mit volt mit tenni, Cézár útra kelt seregével, tábort vert a Rubikonnál.
Talán leült a folyó partjára és gondolkodóba esett. Talán érezte, hogy milyen feszített a helyzet. Ha fegyvertelenül vonul be: valószínűleg az életével fizet. Ha sereggel: törvényt szeg. Egyik sem jó opció, de valami kell legyen. Elérkezett egy olyan ponthoz, ami gyökeres változásokat hoz a saját, és több ezrek életébe.
Most pont úgy érzem magam, mint ő. Beragadtam, csak én több, mint fél évre. Nekem is van egy Rubikonom, ami veszélyesen hömpölyög előttem és biztosan tudom, hogy az átkelés a bizonytalanságba vezet.
Hogyan ismertem fel a „beragadás” helyzetét?
Kedvtelenség. Közömbösség. Életuntság.
Éreztem, ahogy elröppennek a napok, hetek a fejem felett. Úgy, mint a forgalmas körúton, elrepeszt mellettem a négy-hat, a dudáló kocsik, a rohanó emberek. Én meg csak álltam egymagam, ott középen, figyelem a mozgást, aminek -ezúttal- én nem voltam része. Mi a franc van velem?? Mióta hűlt ki a lelkesedésem és mióta nem vagyok ennek tudatában?
És persze, sokan jönnek a pozitív életszemlélettel, hogy mindennek a jó oldalát kell nézni. Köszönöm, ezen már túl vagyok, maxra fejlesztettem a félig teli pohár szemléletet, és rájöttem, hogy néha azt is észre kell venni, ha félig üres. Azt éreztem, hogy egyre fogynak az opciók, egyre kevesebb hatásom van az életem történéseire. A jövőm még ködösebb volt, mint valaha.
Tömérdek sok próbálkozásom volt a futóláb kapcsán az utóbbi fél évben. Ennek az az alapja, hogy a hétköznapi lábam illesztéseit, tehát a tokot frankón a testemhez állítsuk. Ha ez nincs meg, tör és fáj, a futás alatt még több surlódás fogja érni a kislábat. Pár hónapja elkezdett fájni a hátam, a csípőm, gyakorlatilag a hajam kivételével szinte minden, ami azért ijesztő, mert eddig erő-izom-tejet-iszom Réka voltam.
Elindult egy negatív spirál, amibe nyakig belemerültem: már a reggeli tornákat is ímmel-ámmal csinálgattam. Visszamondtam minden interjút, hagytam, hogy a média kézről kézre adott listáin elhalványuljon a nevem. Nem mentem strandra, kihagytam a túrákat, kimaradtam minden földi jóból.
Az életem sója a mozgás, a mozgás szabadságot jelent nekem, a szabadságom pedig a mindenem.
Hiszem, hogy minden beragadásban eljön az a pont, amikor elég, amikor körvonalazódik, hogy muszáj átlépni azt a Rubicont, tök mindegy, mi lesz a túlparton. Nincs mese, menni kell.
Most, ahogy írom ezt a bejegyzést, még mindig nem tiszta, hogy mi lesz ennek a gondolatmenetnek/blogposztnak/beragadásnak a vége. Pont ezért ez csak az első rész, teljes aktualitásában elétek tárom a „kilábalásom” folyamatát.
Hálásan köszönöm a BusinessCoach Kft. munkatársainak, hogy részt vehettem a coach képzésükön, és katalizálták bennem a beragadás felismerését, és elősegítették, hogy hétről hétre egyre többet tudhassak meg magamról. Köszönöm Komócsin Laura, Vásárhelyi Judit, Bincze Bea a folyamatos támogató jelenlétet. Juhász Erika, Neked pedig a Rubicon coaching eszközt köszönöm, csüngtem a szavaidon, miközben mesélted a történetet.
Fotó: Farkas András
Réka
