Filozofikus hangulatban vagyok, úgyhogy felteszem a kérdést: Melyik a könnyebb? Élni a súlyos terhekkel, keményen küzdeni vagy az úgymond könnyebb utat választani, amikor vége szakad mindennek?
A „nem élni”:
Mintha tudatosan vagy tudattalanul arra lennénk beprogramozva, hogy szenvedjük végig az életet, éljük valahogy túl, aztán végre megnyugodhatunk. Ez marha nagy hülyeség és pazarlás. Talán ez érzékelteti a kontrasztot: amíg Te azért siránkozol, mert anyagilag nem állsz olyan jól, addig az utolsó stádiumban fekvő kisbeteg gyerkőc az utolsó napjait szeretetben és lelki szenvedés nélkül tölti. Persze, ez így nagyon provokatív hangvétel, és az is igaz, hogy mindenkinek a saját problémája a legnagyobb, csakhogy ezt a problémát saját maga kreálja.
Az ismerőseim többségének berögződött szokása, hogy úgy emlékeznek meg egy elhunytról, hogy DE JÓ NEKI, Ő MÁR NEM SZENVED. Mi ez, kééérem? Mintha azért jönnénk a világra, hogy szenvedjünk…Nem arra születtem, hogy boldogtalanságban éljek. Senki nem arra született. Akkor mért viselkedünk így?
Egyáltalán, mi vagy ki okozza ezt a szenvedést? A párunk? Az uralkodó hatalom? A szüleink? Dehogy. Saját magunk vagyunk az ellenfél. A rosszul berögződött gondolkodásmód, hogy minden baj, ami nekem egy kis megerőltetést okoz. Csak a gondolataink által épített kőfal szabotálja az élet csodálatának megélését. Magamon tapasztalom, és beismerem, hogy minden akadályt én hozok létre gondolati szinten, holott annak egyébként nem kéne annyi fontosságot tulajdonítani. Hiányzik egy láb? Hát ez van, ha fejre állok akkor sem fog kinőni. Ha a napom nagy részét a letargikus gondolataim csapdájában töltöm, csak magamnak ártok vele.
Mért van az, hogy amíg egy gyermek túláradó örömmel tud örülni az élet örömének, addig egy felnőtt – ahogy halad előre a korral – úgy válik egyre savanyúbbá, és már csak az élet vége hoz neki megnyugvást. Micsoda pazarlás és önzés! Az a pazarlás, hogy nem becsüljük az életet eléggé és az az önzés, hogy a mi boldogságtalanságunk a környezetünket is megbetegíti, akik segíteni szeretnének nekünk.
Szoktad úgy érezni néha, hogy pazarlod azt a csoda ajándékot, amit életnek hívunk? Hogy nem arra szánod az idődet (a legfontosabb értéket az életben), amire igazán akarnád. Hogy olyan energia vámpírokkal foglalkozol, akik lehúzzák a lelkesedésed. Nemrég tapasztaltam, hogy egyes, általam eddig nagyrabecsült emberek milyen mértékben demotiválnak, ahányszor csak nagy erőre kapok. Mert amint jól érzem magam a bőrömben, úgy az egójuk automatikusan veszélyeztetve érzi magát. Ez nem verseny, legalábbis nem olyan, amiben én részt akarok venni.
Nincs más hátra, akkor csak az „élni” marad. Sírva vigadás? Időnként igen. Meg kell tanulni röhögni azon, hogy valami szerencsétlenebbül sikerül, mint ahogy elterveztük. Remek példa ide, hogy ma már poénból nem is szoktam zoknit pároztatni, ugyan minek? A bal lábam már nehezen koszolódik, hát elég rá ugyanaz a zokni! Heti 1-2 csere.
Márai Sanyi bá volt a legjobb véleménnyel a boldogságról: Ő úgy gondolta, hogy akkor a legnagyobb a boldogság, amikor nem érzed. Mert nincs semmiféle kényszer, hogy az legyél, de nincs negatív gondolat sem, ami elvenné ezt a láthatatlan örömöt.
Réka
