Kezembe akadt egy jó könyv.
A történet egy sikeres középkori lovagról szól, aki a király kedvenc vitézeként megnyert minden csatát, legyőzött minden sárkányt, megmentett minden királykisasszonyt és egy őrült menő kastélyt tartott fenn, mert ugyebár megtehette. A lovagot messze földön híres celebként tartották számon és volt neki egy gyönyörű páncélja, ami még magasabbra helyezte őt a társadalmi létrán.
Telt, múlt az idő, a lovag egyre gazdagabbá, egyre magabiztosabbá, egyre önteltebbé vált, és miért is ne tette volna, hiszen a sikerei mind ezt támasztották alá. Jó szokása az volt, hogy esténként a tükör előtt álldogált, nézegette fényes páncélját azt gondolva: mekkora jani vagyok!
Igen ám, de a sok hiúságban észre sem vette, hogy teljesen hozzászokott a páncéljához. Nem vette le sem az étkezéshez, sem az alváshoz, és akkor is magán hagyta, mikor nem volt rá szükség, nem támadta senki. Egy idő után a családja már meg sem ismerte őt a páncélzat nélkül, a kisfia évek óta nem látta az arcát, nem tudta megölelni az apját. A vacsora feletti beszélgetések egyoldalúvá váltak, a lovag hosszas szakmai beszámolót tartott az újabb sikeres küldetéseiről a feleségének és fiának, akik ásítozva hallgatták őt.
Egy nap a lovag felesége nem bírta tovább. Megelégelte az érzelmi elhanyagolást és válással fenyegette a lovagot, ha nem veszi le a páncélját tüstént. Ez a beszélgetés alaposan benyomta a vészcsengőt a lovagnál, hiszen nagyon szerette a családját, a közös életüket.
Azonban a páncél nem jött le. Berozsdásodott rajta a hosszú évek alatt.
Felkereste a kovácsot, de hiába erőlködött rajta, húzta, vonta, kalapácsolta, a páncél csak nem akart lejönni a lovagról.
A lovag rettenetesen megijedt. Mi lesz így vele? Mit csinál majd a családja nélkül? Ki tudna rajta segíteni? Ez a krízispont indította el őt egy hosszú önismereti úton, ahol sok felismeréssel rájött arra, hogyan zárta be saját magát a páncélja börtönébe. A történet folytatódik tovább, a lovag rálép arra az útra, ahol alkatrészről alkatrészre megtisztulhat a vértezettől.
Hmmm…Épp a reggeli kávé fölött merengek és a lovag történetén gondolkozom, meglepően sok részletben felismerem magam a főhősben. Az jut eszembe, hogy sokan viselünk valamilyen páncélt magunkon, gyakran láthatatlanul.
A történetnek nem feltétlen ez a fő tanulsága, de szerintem a páncélnak igenis van jó oldala, meg tud óvni a sérülésektől, a fájdalmaktól, a nehéz érzésektől vagy hamis emberektől, akik azért próbálnak a közelembe férkőzni, hogy jobb pozícióba kerüljenek. Ilyenkor kell a páncél.
Csak el ne felejtsem aztán levenni.
Mert akkor van baj, amikor magamon hagyom olyankor is, amikor már nem kell védekezni, nem kell bizonyítani és készenlétben lenni. Amikor megpihenhetek a szeretteim és a barátaim társaságában, tudva azt, hogy ott nyugalom van és önmagam lehetek.
De ehhez egy nagy csomag bátorság kell, hogy le tudjam venni a páncélt és megmutassam a sebezhetőségem, azt, hogy én is emberből vagyok, aki időnként elalszik reggel a munkában vagy otthagyja a mosatlant 3 napig szimpla lustaságból.
Azt mostanra már megtanultam a saját életemből és a fenti történetből is: a páncélnak ára van, ha túl sokáig és túl gyakran viselem. Falat emel közém és mások közé, megakadályoz abban, hogy kapcsolódni tudjak a saját érzéseimhez. Ennek a súlyát talán azok érzik igazán, akik elvesztettek már valami fontosat, vagy kénytelenek voltak páncélt növeszteni a saját védelmük érdekében.
Keresem az aranyközepet, hogy mikor hagyjam fent és mikor vegyem le a sajátom.
Rékuc
Könyv: Robert Fischer – A rozsdás páncélú lovag
