Kedves Rózi!
11 éve élek egy lábbal plusz egy robotlábbal, amit minden nap (el)viselek, reggeltől késő estig.
Azt érzem, hogy kiváltságos vagyok, hisz életben maradtam, valami dolgom van még ebben az életben. Hogy mi is ez, azt csak odafenn tudják, köztük Te is. Néha azért sugallat formájában küldhetnél több infót erről a küldetésről, amiben vagyok, mert sokszor érzem úgy, hogy túl komplikált az élet körülöttem és nem igazán látom, hogy merre tartok. Minden rohan, minden pörög és tulakodik, mint a mögöttem puposkodó BMW a belvárosi dugóban.
Biztosan nagyon büszke lennél rám, ha elmesélném, hogy az amerikai mentorprogram óta sokat fejlődtem, magam mögött hagytam az önsajnáltatást és egyre kevésbé vagyok kritikus magammal. Olyan példaképekkel találkoztam kint Houstonban, Fort Wayneben, Chicagoban és Washingtonban, akik iszonyú veszteségeken mentek keresztül, sérültek lettek, mégis mosolyogva élnek, dolgoznak, családot nevelnek és panaszkodni is csak szökőévben szoktak. Minden mentorált máshonnan, a világ legkülönfélébb országaiból érkezett a programra. Alapítványokat és sportegyesületeket működtetnek a saját országukban, ahol nem nyugati körülmények között, sokszor pénz és gyógyászati eszközök hiányában kell élniük. Mégis, felemelő azt látni, hogyan lehet közösséget és sportlehetőségeket teremteni a nélkülözésben is. Miután hazajöttem, egészen máshogy kezdtem el figyelni az itthoni embereket, szerintem rengeteg energiánk megy el azzal, hogy fölösleges dolgokon drámázunk és bosszankodunk.
A fejlődés egyik legjobb része, hogy nehezebb napokon is egyre többször tudom magamnak megtartani a teret, és elfogadni a nehéz érzéseimet, régebben nagyobb amplitúdóval éltem meg a magasságokat és a mélységeket. 2 éve járok meditációs táborokba, az a pár napos elvonulás olyan testi-lelki egyensúlyba hoz, mint semmi más. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer nyitni fogok a buddhizmus felé, nem vagyok az a vallásos valaki, én túl sokat kétkedek. A nehézségekben Belőled merítek erőt, ez már 13 éve segít átlendülni a problémákon, amikről utólag mindig kiderül, hogy nem is olyan nagyok.
A tavalyi évem veszteségekkel volt tele, elbillent a hosszas évek alatt felépített stabilitás alattam. Most azon dolgozom ’25-ben, hogy végre megengedjem magamnak az örömöt, a stabilitást és olyan dolgokat csináljak, amik feltöltenek. Az egyik ilyen például az ülőröplabda, amiről 10 éven keresztül azt mondtam, hogy majd ha piros hó esik, akkor fogom csinálni. A tavalyi év szeptemberi mélypontján találtam ki, hogy jó, mégis menjen a röpi. Végül is megvannak az alapérintések és a játékmenet még a középiskolából, plusz kissé egyhangúvá vált az egyéni sportolás számomra.
Azt hiszem, jól haladok, még csak április van, de már egyre kevesebbszer száll el a nyitás fogadásom a tér minden irányába. Lesz idén európa-bajnokságunk Győrben, válogatott vagyok, izgi!
Az mondjuk még mindig nagyon tájidegen számomra, hogy protézis nélkül sportolok, nem szeretem levenni túl sokáig. A teljesség érzése akkor van meg, amikor két lábon vagyok.
Szóval újra itt vagyok, blogolok. Lassan elindulok haza, apukánk alig várja, hogy kivigyen minket pecázni húsvétra.
Hiányzol, bárcsak beszélhetnénk.
Réka
