Szituáció:
-Szia, Réka! Hogy vagy?
-Héj, hmm, köszönöm a kérdést, most nem vagyok jól, egy elég nehéz időszakon megyek keresztül.
-De azért jól leszel, ugye?
-Hát… majd megoldódik.
-Minden rendben lesz, szia!
Mindig is zavart ez a már-már idegesítően sokszor előforduló felszínes párbeszéd és sosem értettem, hogy miért hagy bennem feszültséget. Most megvilágosodtam.
Szóval tegyük helyre: Miért kell mindig jól legyek? Tényleg nem értem.
Oké, senki sem szeret rosszul lenni, fájdalmakat átélni, akadozni az életben. Nyilván sokkal szívesebben szorongatunk egy fröccsöt a Duna-parton, mint szorongunk a problémáinkon.
Mi mindannyian a boldogságra születtünk, csakhogy egyre inkább azt érzem, átbillentünk a ló túloldalára. Nemcsak boldogságra vágyunk, hanem KONSTANS 0-24 boldogságra. És ha már beékelődik egy nehézség az életünkbe, teljesen lesokkolódunk rajta, mártírkodunk, szidjuk a szenteket és föltesszük a tipikusan olyan értelmetlen kérdéseinket, hogy DEHÁT MIÉRT PONT ÉÉÉÉN???
Javítsatok ki, ha tévedek, én azt érzem, hogy „rosszul lenni” tabu. Amint mások tudtára adod, hogy depressziós, krónikus beteg, özvegy vagy baleseti sérült vagy, egyből kapod a címkét a homlokodra, a „rosszul van” címkét. Ezzel a cetlivel pedig a legtöbben nem tudnak, és nem is akarnak semmit sem kezdeni hiszen a problémák félelmetesek. Nagyon is érthető, hogy miért nem tudunk túl sokat közeli barátaink, családtagjaink élethelyzetéről: ha tudomást szereznénk a problémáikról, egyből update-elni, kompenzálni akarnánk őket, hogy a rosszul levés állapotából mesterségesen átbillentsük a a többség által elfogadott „jól van”-ba. Így vagyunk kondícionálva.
Csakhogy pont itt követnénk el a hibát. Hozok erre egy példát, tegyük fel, hogy edzésen rosszul esel és megreped az egyik gerinc csigolyád. Több héten keresztül feküdnöd kell, cipekedned csak alig lehet, a mozgás lehetőséged a nulla fele tendál. Durva lelki és fizikai mélységeket élsz meg, hiszen egy elég magatehetetlen állapot kellős közepébe csöppentél. Környezeted támogat, de nem tudja, hogyan tudna igazán segíteni, ezért ilyenekkel bombáz: „minden rendben van, hamarosan jól leszel”. Érzed a feszítést a mellkasodban, tulajdonképpen most bagatellizálták el azt a brutális fájdalmat, amit Te épp átélsz. Megértőek, szeretnek, de semennyire nincsenek a Te helyzetedben, nem érzik azt, amit Te és mintha egyre nőne a távolság köztetek. Ez a felfogás túlságosan a célt helyezi előtérbe, idő előtt követeli a „jól lenniség” elérését és közben elfelejti, mennyire fontos az út, amit Te bejársz éppen. Azzal, hogy megtanulod tűrni a fájdalmat, megismered saját korlát-nélküliségedet, felszínre hozod rejtett kincseidet, felfedezed a benned szunnyadó adaptív embert. Minden testi fájdalom egy trauma, aminek van egy természetes feldolgozási ideje és ezt érdemes tiszteletben tartani. A lelkiekről meg nem is beszélek, majd a könyvemben.
(#lifehack: Feszültégoldásra mindig egy apró kérdést érdemes feltenni az érintettnek: Mire van szükséged? Lehet, hogy egy eperfagyi lesz a kulcs. Legalábbis nálam biztos.)
Az utóbbi idők nagy tanulsága számomra az, hogy megengedem magamnak, hogy rosszul legyek. Legalább olyan természetes, mint jól lenni. Ha épp nem nem nekem süt a nap, nem fogok hazudni, még egy hogy vagy kérdésre sem. És amit talán a legnehezebb volt elfogadni: akkor is teljesértékű az életem, amikor a legnagyobb kakiban úszok. Amikor kettő képcsőfokot feljebb lépnék, ehelyett 5-öt alázuhanok. Egyre több értelmet nyer a fönt-lent örök körforgása.
A blogbejegyzést V. Róbert levele ihlette. Köszi!
Robotlány
