Kedves Sorstársaim!
Sok szakembertől, baráttól tudom, hogy követitek a blogomat és ez tök jól esik. Hallom, hogy vannak, akik Közületek most friss műtöttként „lábadoznak”, páran talán már megkezdtétek a rehabilitációt, és lehet, hogy most épp Te vagy az egyik, aki az új életét építgeti az átélt trauma után. Mindegy, melyik stációban vagy, szeretnék mesélni Neked valamit.
Ugorjunk vissza időben, 2014 júliusára. Az állapotom még nem volt stabil, a lélegeztető gép tette a dolgát, a gyorsan összerakott kislábam épp csak hogy egyben volt a baleset után. Tisztában voltam vele, hogy gyökeresen megváltozik az életem ezután, de a befordulás helyett elkezdtem a problémák megoldására figyelni. Napról napra érett bennem egy fantázia, hogy olyan menő robot-művégtagom lesz, mint Anakin Skywalkernek. Kezdetben nem volt senki, aki elmagyarázhatta volna, milyen protézissel élni, ezért létrehoztam egy „tökéletes” illúziót, ami több ponton megbukott azóta, és ami mentén a mai napig kitartok.
Akkor ijedtem meg először, amikora rehabilitációs központban pár nap után elkezdtem járni tanulni az első-ideiglenes- műlábammal. Ronda volt, esetlen és suta, a régi, ép lábamhoz képest. Új alkatrészek jöttek és mentek a hónapok, évek során, lassan már a két kezem sem elég, hogy összeszámoljam az ezidáig hordott lábaimat.
(Kép: Makai Eszter)
Sokan bókolnak azzal, hogy szép a járásom, hogy szinte észrevehetetlen, mi a szitum.
Ezt (sem) fogom szépíteni: iszonyatosan kemény volt idáig eljutni. Kezdetben a mindennapos gyógytorna + kondi + úszás volt az alapfeltétele, hogy segédeszköz nélkül, egyenes tartással tudjak közlekedni. Esténként kivétel nélkül visszaálltam a gyakorló korláthoz, hogy az aznapi torna feladatokat megtriplázzam, míg mások a kórteremben aludtak. Ma sem távolodtam el a mozgástól, hisz tudom, hogy ez az egyetlen lehetőség, hogy megtartsam a járásképemet. SŐT! Mostanra vált igazán szenvedélyemmé a mindennapos mozgás. TRX, core training, kranking és végre a futás. Ez az, amiben teljesen el tudok merülni, amikor nem cikáznak keresztül-kasul a fejemben a fölösleges „mi lett volna, ha” gondolatok, amikor nyakig úszok a flow-ban és eszem ágában sincs kimászni belőle. Ritka kincs számomra az a pár perc, ami gondolatzárlattal telik.
Páran tévesen azt gondolják, hogy a lábam jár helyettem. Mikroprocesszoros térdek ide vagy oda, az aktív élet csak úgy valósulhat meg, ha az ember időt, energiát beletesz a fizikai és lelki egészségébe.
Négy év eltelt, és a saját képességeim szerint kihoztam a maxot magamból. A futáshoz már a kezdetek óta ragaszkodtam, hol támogató szakemberekbe, hol kritizáló szavakba botlottam. Végigjártam a magam útját, és őszintén szólva nem bánok semmit. Nem állítom, hogy jól vagy tökéletesen csináltam volna, szerencsére ezen már túl vagyok. Minden nehézség, vargabetű oda vezetett, hogy ma azt tudjam magamról mondani: büszke vagyok a múltamra. Ez az én életutam.
Amit a bejegyzéseimben olvashattok, az az én szubjektív világom.
Mélyen hiszek benne, hogy minden életút, és így minden végtagvesztett esete is NAGYON más tészta. Mindenki más, és máshogy más. Te a sárgát szereted, én a vöröset, Te szeretelt a pacalt, én rá sem tudok nézni. Ugyanez érvényes a fikizumunkra, az állóképességünkre, a lelki rezilienciánkra, gyakorlatilag mindenre. Ebből az következik számomra, hogy nincs két ugyanolyan lábatlan sem a világon, akinek ugyanaz a művégtag jó, ugyanúgy tudja terhelni, ugyanaz lenne a fájdalomtűrése.
Nem szeretek tanácsokat adni, de párat most idebiggyesztek: Találd meg a saját utad, ne az enyém kövesd! Kísérletezd ki a hozzád illő művégtagot, kérj ki sok szakvéleményt és addig menj, amíg nem vagy elégedett az életeddel. Ne menj bele megalkuvásokba, de köss kompromisszumokat.
Éld szenvedéllyel az életed és sose hidd el, hogy nincs tovább!
Robilyány
