Új technológia

Ideje lesz visszarendeznem a ruhakupacokban álló hotelszobámat, mert pár óra múlva már a frankfurti repülőn ülök. Az ideút elég viharos volt, most derűs bárányfelhőkért imádkozok.

Sok-sok évem van benne, hogy az igényeimnek megfelelő lábbal élhessem az életem. Az elején arra számítottam, hogy a műláb viselés meg sem fog kottyanni, sitty-sutty felveszem és ugyanolyan lesz, mint a régi lábam. Már a műtét utáni napon azt tervezgettem, hogy szélsebesen fogok futni, meg sem fordult a fejemben, hogy ez nem ilyen egyszerű. Az utánalevő hónapokban ráébredtem, hogy az ép láb nem helyettesíthető semmilyen művégtaggal, de a jelenlegi technológiának (köszönöm, 21. század!) vannak furfangos ötletei arra, hogy a lehető legmagasabb aktivitási szintet elérjem. Lassan az 5 év munkája célba ér.

Egy hete vagyok Duderstadtban, az Ottobock központjában, hogy a futólábhoz egy speckó „futótokot” készítsünk. Kora reggeltől késő délutánig a műhelyben dolgozunk. Kattognak a fogaskerekek a fejünkben, hogy melyik technológiát milyen alkatrészekkel párosítsunk. Én is beleálltam a munkába, faragtam, gipsszel pacsmagoltam, hol a láb mintát, hol a farmeromat.

A művégtag készítés során a legfontosabb alap: a bizalom a műszerész és a páciens között. Julian és Heinrich már az első perctől úgy kezelnek, mint egy régi barátot, pedig alig ismertük egymást azelőtt. Ők lesznek az én csapatom, a „supportom”. Megbeszéltük már az elején, hogy őszinték leszünk egymáshoz a sikeres eredmény elérése érdekében, ezért nincs olyan tabutéma, amiről ne lehetne beszélni. Tudom magamról, hogy hajlamos vagyok elrejteni a gondjaimat és nem panaszkodni, ami sokszor megnehezíti a közös munkát. Ezért most nyomok egy újratervezést a fejemben, hogy felnőjek a feladathoz. Ha nem mondom, mi a baj, nem fognak a fejembe látni és a gondok továbbra is gondok maradnak.

Egy új technológiával próbálkozunk most, elneveztem „Julian toknak”, a műszerészről. Továbbra is linert viselek, de most a tok két rétegből tevődik össze, belül atombiztos vákumot képezve. BAMM! Ez biztosan nem fog leesni futás közben. Már csak egy-két feladat maradt: az elvétve előforduló fájdalmas pontokat orvosolni, ahol szúr, ott nem túl erősen támasztani. És futni, mint a kisangyal, napról napra egyre magabiztosabban.

Most egészen más mindset-tel jövök haza.

Sokat tanultam a csapatomtól: Juliantól a kemény munkát, hogy ha tennivalód van, akkor el kell veszni benne 100%-osan, nem elég csak néha fejben ott lenni. Julian az egyik legtehetségesebb műszerész, akivel valaha találkoztam. Lelkiismeretes, precíz és a végletekig kitartó. Heinrich egy elképesztő figura, példakép számomra a kezdetek óta. Még mindig emlékszem, amikor egy hónapos baleseti sérült voltam, még alig tudtam járni és a paralimpiai sprintszámokat néztem vissza Youtubeon. Minden alkalommal meghatott, milyen szélsebesen futnak protézissel ezek az atléták. Már akkor tudtam, hogy nekem is a sportban van a helyem. Heinrichtől ezt tanultam a héten: „Life is too short to worry too much”.

És persze a csapat hatékonyságához én is kellek. A műszerészek azok a szakemberek, akik a legjobb tudásuk szerint elkészítenek számomra egy terméket. Az, hogy a mindennapokban milyen viselni, már 100%-ban rajtam áll. Ha nem jó, változtatni kell.

A következő két hét megint csak tesztelésről fog szólni. Létrehozni, csalódni, változtatni, sírni, nevetni, adaptálódni, változtatni, csalódni még 100-szor és közben élvezni az utat, amit bejárunk.

Köszönöm, Ottobock Hungária, hogy itt lehetek és futhatok! ❤️ Köszönöm, Heinrich és Julian, my team!

Üdv,

Egy robotlány